Manó-e a Télapó? Nyomozás egy 1823-as szó után

Miért mondják, hogy a Télapó manó?

Minden egyetlen verssorral kezdődik, de a vers többi része is ugyanebbe az irányba mutat. Még mielőtt az *elf* szó megjelenne, az éjszaka közepén felébredt elbeszélő egy „miniature sleigh, and eight tiny reindeer”, azaz egy apró szán és nyolc pici rénszarvas érkezését látja. A hajtó „a little old driver, so lively and quick”, egy fürge, eleven kis öregember.

A következő portré egy kis termetű alakot fest. „Dressed all in fur, from his head to his foot”, tetőtől talpig szőrmébe öltözött, korom és hamu borítja, és olyan, mint egy vándorárus, aki kibontja a batyuját. Van „a little round belly”, egy kis kerek pocakja, egy íjként rajzolt „droll little mouth”, mókás kis szája, és a fogai közt egy pipa szárát szorítja. A vers halmozza a *little*, a *tiny* és a *miniature* szavakat, mintha mindent egy háztető léptékére akarna kicsinyíteni.

Aztán jön a távozás. A látogató az orra mellé teszi az ujját, biccent, és felszáll a kéményen. Egy átlagos termetű öregembernél ez abszurd mutatvány volna. Egy manónál szinte hétköznapi. 2014-ben a buffalói Canisius Egyetem egyik cikke így foglalta össze a vers Télapóját: „a little guy”, egy kis emberke, aki kísértetként, könnyedén jár fel és le a kéményeken.

Mit jelentett az „elf” szó 1823-ban?

Az angol *elf* szó az óangol *ælf*-ből ered. Minden germán nyelvben vannak rokonai: az óészaki *álfr*, az ófelnémet *alp*, amely ott rosszindulatú szellemet jelöl. A nyelvészek egy „fehér” jelentésű tőhöz kötik, a latin *albus* tövéhez. Az eredeti elf talán „a fehér”, „a fénylő” volt. Nyoma olyan keresztnevekben is megmaradt, mint az Alfred, szó szerint „elfek tanácsa”.

Ezek az első elfek nem voltak kicsik. Edmund Spenser 1590-ben, a *The Faerie Queene*-ben még emberi termetű lényekről ír. A fordulat ugyanebben a korban, a színházban következik be. A *Szentivánéji álom*ban, 1595 körül, Shakespeare apró, légies elfeket visz színre. Michael Drayton költővel együtt két évszázadra meghonosítja azt a képet, hogy az elf, akár a tündér, zsebméretű lény.

Az 1823-as szerző ezt a jelentést tartotta szem előtt: egy kicsi, fürge, kissé csínytevő lényt egy másik világból. Tizenegy évvel korábban, 1812-ben a Grimm testvérek kiadták *A cipész és a manók* meséjét, amelyben két kis emberke, a német eredeti *Wichtelmänner*-ei, minden éjjel titokban befejezik egy szegény cipész cipőit. Amikor a házaspár hálából ruhát varr nekik, táncolva elmennek, és többé nem térnek vissza. Egy manó, aki éjszaka dolgozik, hogy örömet szerezzen, és közben nem mutatkozik: a kép joggal tetszhetett egy karácsonyi vers szerzőjének.

És a francia „lutin” szó?

Sokkal messzebbről érkezik. A Trésor de la langue française szerint a *lutin* a latin *Neptunus*, a tenger istene nevéből származik, aki az ókor végére pogány démonná vált. Chrétien de Troyes 1176 körül *netun* alakban írja, Wace *luitun* alakban. A szót valószínűleg a *nuit* (éjszaka) felé húzták, mert ezek a szellemek éjjel jártak, aztán a *luitier* (birkózni) felé. Du Bellay 1558-ban már *lutin*-t ír, és 1680-tól a szó eleven, csintalan gyereket is jelent. A *jolly old elf* francia fordítása, a „joyeux vieux lutin”, tehát telitalálat.

Kicsi volt-e a Télapó már 1823 előtt is?

Két évvel a vers előtt, 1821-ben William B. Gilley New York-i nyomdász egy kis zsebkönyvet adott ki *The Children’s Friend* címmel, újévi ajándéknak szánva az „öt és tizenkét év közötti” gyerekeknek. Benne olvasható az *Old Santeclaus with Much Delight*, egy szerző nélküli vers, nyolc színes metszettel illusztrálva. Ezek a Télapóról megjelent első képek, és egyben a litográfia első alkalmazása az Egyesült Államokban.

Ez a Santeclaus már karácsony előestéjén érkezik, nem december 6-án, Szent Miklós napján. Egy rénszarvast hajt a háztetők és a havas tájak fölött, és már pirosat visel. Szigorúbb vonása is megmaradt: az engedetlen gyerekeknek hosszú, fekete nyírfavesszőt hagy. A füzet nem adja meg a termetét. A metszetek viszont a háztetőkön mutatják, a kémények léptékében.

Még korábban, 1809-ben Washington Irving New York-i figurát formált Szent Miklósból *History of New York* című művében. A Canisius Egyetem kiemeli: Irving Miklósa még nem az a vidám öreg manó, akit ismerünk. A püspöktől a New York-i alakig vezető út teljes történetét a Télapó igaz története című cikkünkben olvashatja.

Hogyan nőtt meg a Télapó?

A fő felelős Thomas Nast. 1846-ban, hatéves kora körül érkezett az Egyesült Államokba, és az amerikai polgárháború idején a *Harper’s Weekly* számára rajzolt. 1863. január 3-án a címlapon az első Télapója ajándékokat oszt egy uniós táborban, csillagos kabátban és csíkos nadrágban. 1863 és 1886 között Nast 33 karácsonyi képet közölt a magazinban.

Rajzról rajzra rögzíti az alakot. A Canisius Egyetem szerint Nast Moore „vidám öreg manójából”, egy kis emberkéből, fehér szakállú, kedélyes óriást csinál, és életnagyságnál nagyobbra rajzolja, mert mi is így várjuk. 1866-ban a műhelyében mutatja, ahogy hintalovakat készít és babaruhákat varr, keze ügyében a gyerekek viselkedését rögzítő nyilvántartással.

1. 1821*The Children’s Friend*: az első metszetek egy Santeclausról, a háztetőkön, egy rénszarvassal.
2. 1823A Troy-i vers apró szánnal közlekedő „jolly old elf”-ként írja le.
3. 1863Thomas Nast első Télapója a *Harper’s Weekly* címlapján.
4. 1866Nast a műhelyében, játékok között mutatja.
5. 1881„Merry Old Santa Claus”, Nast leghíresebbé vált portréja.

A Delaware-i Művészeti Múzeum, amely Nast-gyűjteményt őriz, neki tulajdonítja az első említéseit annak is, hogy a Télapó az Északi-sarkon él és műhelyt tart fenn. Egy ember, aki világméretű játékgyárat vezet, aligha fért volna el egy apró szánban. Az 1823-as manó eltűnt a képekről, ahogy hány éves a Télapó című cikkünk is elmeséli.

Nisse és tomte: a Télapó északi rokonai

Skandináviában még közvetlenebb a rokonság a Télapó és a kis lények között. A dán és norvég *nisse*, a svéd *tomte* és a finn *tonttu* a néphit házi szellemei. A tanya, az istálló vagy a csűr padlója alatt élnek, vigyáznak az állatokra, és segítenek a munkában, ha tisztességesen bánnak velük. Ha megsértik őket, rossz tréfákat űznek.

Termetük a történetek szerint változik. Egy svéd hagyomány egy rőfnyiről, nagyjából 60 centiméterről beszél, egy svéd-amerikai forrás 60-90 centiméterről. Piros sapkában és szürke gyapjúruhában írják le őket. A hagyományos dán nisse szakálltalan, mint egy gyerek: a szakáll később jött. Karácsony estéjén egy tál kását hagynak nekik, vajjal, mézzel, Norvégiában pedig *rømmegrøt*-ot, tejfölös kását.

A 19. században ezek a tanyaőrzők ajándékhozókká válnak. Már az 1840-es évektől dán művészek ábrázolják a nissét, amint karácsonyi ajándékokat hoz. Svédországban Jenny Nyström 1875-ben Viktor Rydberg *Lille Viggs äventyr på julafton* (A kis Vigg kalandjai karácsony estéjén) című művét, majd 1881-ben *Tomten* című versét illusztrálja. A stockholmi Nationalmuseum őt tartja az első svéd művésznek, aki sajátos jellemet adott a hagyományos Télapónak. Megszületett a *jultomte*, a karácsonyi tomte.

Maga a név is erről a találkozásról mesél. Egy feltevés szerint a *nisse* a Niels, a Miklós dán alakja nevéből ered, ami Szent Miklós kis rokonává tenné. A *tomte* szó viszont a *tomt*-ból jön, ami azt a telket jelenti, amelyre a házat építik. Hogy az északi országokban hogyan hívják a Télapót, azt a Télapó nevei a világban című cikkünkben olvashatja.

Honnan jönnek a műhely manói?

Ha a Télapó megnőtt, ki vette át a manó szerepét? Egy egész csapat. Gyakran olvasni, hogy Louisa May Alcott, a *Kisasszonyok* későbbi szerzője beszélt elsőként karácsonyi manókról, egy 1855 körül írt, *Christmas Elves* című gyűjteményben. A Library of America óvatosságra int: Alcott huszonhárom éves volt, a gyűjtemény soha nem jelent meg, a kézirat pedig elveszett vagy megsemmisült. Senki sem tudja, milyenek voltak a manói.

Az első széles körben terjesztett kép jobban dokumentált. 1873-ban a philadelphiai női magazin, a *Godey’s Lady’s Book* karácsonyi címlapja játékok és manók gyűrűjében mutatja a Télapót, ezzel a képaláírással: „Íme egy kép azokról az előkészületekről, amelyekkel karácsonyra ellátják a gyerekeket játékokkal.” 1876-ban Austin Thompson kiadja a *The House of Santa Claus* című, vasárnapi iskoláknak szánt tündérjátékot, amely továbbviszi az ötletet.

• 1932: Walt Disney bemutatja a *Santa’s Workshop* című rövidfilmet, amelyben a Télapó és manói a körutat készítik elő.
• 1964: a stop-motion technikával készült *Rudolph, the Red-Nosed Reindeer* főszerepet ad a manóknak.
• 1985: a *Santa Claus: The Movie* kézzel játékokat készítő kézművesek céheként mutatja be őket.
• 1994: a *Santa Clause* című filmben gyerekek és kamaszok játsszák a manókat.

Azóta a szerepek felosztása állandó: egy emberméretű Télapó, körülötte pedig manók, akik gyártanak, csomagolnak és a rénszarvasokra vigyáznak. Manóinknak saját oldaluk van, munkájukat pedig kik a Télapó manói című cikkünk részletezi.

Egy ember, akit varázslatos lények neveltek

Több történet a maga módján döntötte el a kérdést: a Télapó nem manó, de közöttük nőtt fel. Az első L. Frank Baum, *Óz, a nagy varázsló* szerzőjének műve. Az 1902-ben megjelent, Mary Cowles Clark által illusztrált *The Life and Adventures of Santa Claus* című könyvben egy csecsemőt talál a Burzee-erdőben Ak, „a világ erdőmestere”. Necile nimfa örökbe fogadja, és Neclausnak nevezi el, amelynek Claus a becézett alakja.

Baum egy pontot hangsúlyoz: Claus halandó, napról napra nő a halhatatlanok között. A szöveg még azt is megjegyzi, hogy „sosem volt nagyon magas ember”. A ryl-ek, a virágok őrzői, odaadják neki festékeiket, hogy kifesthesse játékait. A knookok, az állatok őrzői, végül megengedik, hogy két szarvas, Glossie és Flossie húzza a szánját, de csak karácsony előestéjén. Amikor megöregszik, Ak azt javasolja a halhatatlanoknak, ajándékozzák meg a Halhatatlanság Palástjával. A szavazás kedvező, és a palást azóta lénye része.

A minta 1970-ben a televízióban is visszatér: a Rankin/Bass *Santa Claus Is Comin’ to Town* című filmjében a kis Krist a Kringle család, egy játékkészítő manócsalád fogadja be. 2003-ban Jon Favreau *Elf* című filmje megfordítja a helyzetet. Egy árvaházi csecsemő bemászik a Télapó puttonyába, az Északi-sarkra kerül, és manók között nő fel, Papa Elf örökbefogadottjaként, akit Bob Newhart alakít. A Will Ferrell játszotta Buddy felnőtt koráig manónak hiszi magát. A forgatáson digitális effektusok helyett kényszerperspektívával érték el, hogy óriásnak tűnjön mellettük.